A Phoenix új vezetőedzőjével, Siska Jánossal beszélgettünk

Júliusban új vezetőedző érkezett a Tiszaújvárosi Phoenixhez. Siska János neve sokak számára ismerős, hiszen városunkban nevelkedett, itt ismerkedett meg a kosárlabdázással is, de régen volt már tiszaújvárosi játékos. Úgy döntöttünk, megpróbáljuk egy kicsit bővebben bemutatni őt ezzel az interjúval.

.

– Arra kérlek, hogy mesélj az eddigi pályádról. Hogyan jutottál el Tiszaújvárostól Tiszaújvárosig?

– Itt nevelkedtem, az akkori Leninvárosban, és a mostani Hunyadiba, az egykori 5-ös iskolába jártam. Nagyon mozgékony gyerek voltam, így gyakorlatilag küldtek engem az ebben az időben még működő sportosztályba. Felvételivel kerülhetett be ide a tizenöt lány és a tizenöt fiú, akiket aztán kifejezetten a sportra, a sport szeretetére neveltek a tanárok. Ugyanakkor a tanulmányok terén is kiemelkedő teljesítményt vártak tőlünk – arra neveltek minket, hogy mindent meg kell nyernünk. Ez a mentalitás a mai napig bennem van, nagyon nem szeretek veszíteni, és bármiről legyen is szó, én mindig, mindenhol nyerni akarok.

Mikor felső tagozatosak lettünk, kaptunk egy új osztályfőnököt, Mérkői Tibor tanár urat, aki egyúttal a testnevelés- és a biológiatanárom is lett. Nála kezdtem el – először csak testnevelésórákon – kosárlabdázni, majd a magasságom miatt elhívott edzésekre is. Én ugyanis addig atletizáltam, sőt később a kézilabdát is kipróbáltam Boros Józsefnél. Általános iskolában tehát három sportot is csináltam egyszerre, itt kaptam meg az alapokat.

Aztán átkerültem a jelenlegi Brassaiba, az akkori 106-osba, szakközépiskolai osztályba. Itt Vass Mátyás tanár úrral kezdtünk el dolgozni, aki gyakorlatilag egy kész csapatot kapott kézhez, hiszen az 5-ös iskolai gárdából öten vagy hatan mentünk oda továbbtanulni. Ő mondta azt, hogy ideje eldöntenem, melyik sportot választom, mert egyszerre a három nem fog menni. A kosárlabdát választottam, s ezután megyei bajnokságot nyertünk, ’92-ben az országos területi bajnokságba is bejutottunk. Innen lehetett bejutni az országos diákolimpiai döntőbe. Ez nagyon nagy szó volt, hiszen a diákolimpia akkor még nagyobb rangot képviselt, mint a klubok közötti bajnokságok. Itt találkoztunk egy budapesti csapattal, amelynek az edzőjét Nagy Gábornak hívták. Kikaptunk tőlük a mostani Széchenyi, a 6-os iskola tornatermében, de a meccs után odajött hozzám Nagy Gábor, és megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni egy budapesti válogatóra, ahová az egész országból a legjobb játékosokat hívták meg. Felmentem, ott sok nagynevű edzővel, például Bild Katalinnal is találkozhattam, és nekünk, meghívottaknak több meccset is le kellett játszanunk. Mindezek végén összehívtak egy tizenöt fős játékosgárdát – többek között engem is beválasztottak –, és közölték velünk, hogy ettől kezdve mi vagyunk a kadettválogatott. Vállaltam a szereplést, így egy egész nyáron keresztül játszhattam a válogatottban, a soproni eb-selejtezőn is pályára léphettem.

A válogatott edzőtáborainak idején az előbb emlegetett Nagy Gábor meghívott Paksra, az A csoportos csapat utánpótlásába. Tizenhat éves voltam, a szüleim rám bízták a döntést, én pedig Paksot, illetve ezt az utat, ezt az életet választottam. Kollégista lettem, de iskolába Szekszárdra kellett járnom, mert olyan képzés nem akadt Pakson, ami számomra megfelelő lett volna. Nagyon sokat edzettünk, nagyon sok helyre – külföldre is – eljutottunk, s végül összesen hat-hét évet töltöttem el Pakson. Ez idő alatt tehát az A csoportban játszottam, a Bajnokságban, az Európa-kupában stb.

Amikor a Tiszaújváros feljutott a B csoportba, visszajöttem, és itthon játszottam két évig. Viszont én az A csoportban szerettem volna szerepelni, ezért visszamentem Paksra, majd Nyíregyházára kerültem. Nyíregyházán több mint tizennyolc évet töltöttem el. Amikor odakerültem, 2002-ben, még B csoportos volt, de abban az évben fel is jutottunk az A-ba. Onnantól kezdve végig A csoportban játszottam egészen 2013-ig, amikor is befejeztem aktív pályafutásomat.

                                                                                                                                         Forrás: https: bluesharksbasket.hu

A játék mellett 2010-ben elkezdtem edzősködni is, és – bár levezetésként játszottam még az NB II-ben, Nagykállóban – 2013 után már az edzői munka volt a fontos számomra. Ekkor kezdtem el azon is gondolkodni, hogy nem elegendő pusztán a kosárlabda-edzői iskola és papír. Abban az időben jelentek meg olyan profi módszerek, mint a funkcionális edzés, TRX vagy a kettlebell például, és én kerestem ezekhez iskolát magamnak. A véletlen is közrejátszott abban, hogy jobban megismerhettem ezeket a módszereket: az akkor már akadémiaként működő nyíregyházi kosárlabda-utánpótlás egyik edzőjeként juthattam el a Sport Performance Manager továbbképzésre, melyet a MOB szervezett. Itt oktatták nekünk hónapokon keresztül az új dolgokat. Hatalmas anyagot kaptam, a mai napig megvan, és használom – ez a „Bibliám” –, és miután levizsgáztam, hozzáláttunk Sitku Ernővel egy akadémiai anyag összeállításához az utánpótlás szintjén. Ekkor lettem az A csoportos csapat másodedzője, és úgy kezdtük el a szezont, hogy én ezeket az új dolgokat már elkezdtem alkalmazni. Eleinte szokatlanok voltak a játékosok és az edzők számára egyaránt, de aztán rájöttek, hogy ezek igazán jó módszerek, mert a kosarasok kevésbé sérültek, sokkal mozgékonyabbak, eredményesebbek lettek. Mert ez a képzés sok mindenről szólt: volt benne gyógytorna, mobilitás, erőnléti edzés, TRX, SMR-hengerezés és más új dolgok – nagyon komplex volt. Ezt tehát elkezdtük a csapatnál és az akadémiában is, de hát több év kellett ahhoz, hogy azt az anyagot, amit én összeraktam, megvalósítsuk. Még a nyári táborokban is ezeket a módszereket gyakoroltuk, és természetesen az edzőknek is át kellett adni a tudást.

Mikor én lettem a szakágvezető, szükségét éreztem annak, hogy én legyek e téren a legjobb, és tőlem tanulják meg az új ismereteket, ne mástól. Ezért minden évben elvégeztem valami új képzést, például a bosu sportágspecifikus, kosárlabdára vonatkozó képzését, egy Stability-képzést, a TRX középfokú képzését, amely a Magyarországon elérhető legmagasabb szint, tehát nagyon sok iskolát elvégeztem, és nagyon sokat tanultam mindezekből. Ezeket az új ismereteket átadtam az edzőknek is.

Miután a Nyíregyháza kiesett az A csoportból, én lettem a B csoportos csapat edzője. A külföldi játékosok elmentek, sokkal kevesebb anyagi támogatást kaptunk, és Sitku Ernő barátommal, kollégámmal, volt csapattársammal, aki sajnos már nem él, arra jutottunk, hogy átveszem tőle a csapat irányítását, mert neki már nagyon sok feladata volt, és nem bírta volna ezt is folytatni. Másrészt úgy döntöttünk, hogy ketten rakjuk össze a csapat programját – más amúgy se nagyon akart segíteni. Az utánpótlásra akartunk alapozni, és azt tűztük ki célul, hogy egy olyan csapatot állítsunk össze, amely évek múlva potenciálisan vissza tud kerülni az élvonalba. Ezt a munkát a „mélyről” kellett elkezdeni, korosztályos szinten. Ott voltak például azok a juniorok, akik országos bajnokok lettek, és nagyon sok korosztályos válogatott került ki abból a csapatból. Elkezdtünk velük dolgozni, ma már hat év munka van bennük, és most fel is jutott a Nyíregyháza. Persze lehet, hogy tavaly is feljutott volna, ha nincs a covid – lehet, hogy akkor még Ernő is élne. Tehát öt-hat év kellett ahhoz, hogy kineveljünk egy jó csapatot.

Sokan tudják, hogy aztán mi történt az én karrieremben. Én voltam a vezetőedző ebben a szezonban, az alapszakaszban két vereségünk volt összesen, megnyertük a Hepp-kupát, végigvertük az egész mezőnyt oda-vissza, és a rájátszás előtt közölték, hogy nem velem képzelik el a továbbiakat. Ez óriási törést jelentett az életemben, hiszen gyakorlatilag elvették tőlem azt, amiért egész életemben dolgoztam. Mindez nagyon megviselt, de körülbelül két hét múlva már elkezdtem gondolkodni, hogyan tovább. Bár már aznap este, amikor az előbbiek történtek, volt legalább két ajánlatom máshonnan – nyilván egy edzőt a munkája minősíti és az, hogy milyen eredményeket ér el –, később is érkeztek A csoportos másodedzői és B csoportos ajánlatok egyaránt, de a legfontosabb az volt számomra, hogy van egy tizenhat hónapos kisfiam, és én szeretném látni, hogy nő fel. Olyan lehetőséget nem akartam választani, ami azzal járt volna, hogy ott kell hagynom, és nem láthatom, csak kéthetente egyszer, mert ingázom az ország másik végébe. Nyilván olyan helyet akartam, ahol a kisfiamnak is jó, ha felnő. Én itt, Tiszaújvárosban nőttem fel, és nagyon szép gyerekkorom volt, a szüleim is itt laknak, az öcsém is, tehát itt a családtól is kaphatunk segítséget, ismernek is. Így kezdtünk el tiszaújvárosi lehetőségeken gondolkodni. Felvettem a kapcsolatot a tiszaújvárosi vezetőkkel azt mondva, hogy nagyon szívesen hazajönnék, és azt a tudást, amit egészen eddig összeszedtem, szívesen átadnám az edzőknek és a csapatnak. Ez persze többhónapos folyamat volt, de már a hazaköltözésünk is hamarosan megtörténik.

Tiszaújvárosban mindig is szerették az emberek a kosárlabdát, nem egyszer játszott telt ház előtt a csapat, és a vezetőkkel is úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne tovább erősíteni ezt a népszerűséget. Többször is hangsúlyoztam, hogy én természetesen nem szeretném senkinek sem elvenni a munkáját – pontosan azért, mert velem is ez történt, és tudom, milyen érzés –, nem akartam, hogy bárkit is miattam küldjenek el, vagy miattam vegyék el a csapatát, hanem azért jöttem, hogy segítsek, és megmutassam, hogy másképp is lehet csinálni ezt. Persze nem lenézve az itteni edzőket, hiszen látszik, hogy jó munkát végeznek, vannak eredmények, és jó, amit csinálnak – csak ha ezeket az új dolgokat, amiket én már megtanultam, pluszban beletennénk ebbe, akkor még jobban működhetne ez a dolog, és talán még több játékos kerülhetne fel az utánpótlásból a felnőttcsapatba.

Egy ilyen rendszert kell összeraknom az utánpótlásnál – és persze a felnőttcsapatnál is, ahol már elkezdtem a munkát július elején. Heti három edzéssel dolgozunk délelőttönként, egyre többen jönnek, és a visszajelzések szerint nagyon élvezik a játékosok az újdonságokat. Én magam is egyre jobban élvezem a munkát, nagyon jól érzem magam itt, és alig várom már, hogy hazaköltözzünk. Bízom benne, hogy a csapat is egyre jobb lesz.

.

– Az eddigi tapasztalatok alapján mi a véleményed a csapatról?

– Sok felnőtt játékossal nem találkoztam még, inkább az utánpótláskorú játékosok jöttek eddig edzésre, vagy olyanok, akiknek valamilyen sérülése volt korábban. Merthogy én a gyógytornában is otthon vagyok, és az ilyen sérülések egy részét tudom kezelni, vagy el tudom dönteni, hogy milyen orvoshoz forduljon az illető, szüksége van-e gyógytornára stb. Sok felnőtt játékost egyelőre csak a videók és a statisztikák alapján tudok értékelni, tehát a csapat jelenlegi állapotáról többet nem nagyon mondhatok.

Azt gondolom, hogy több van ebben a csapatban, és többet ki lehet belőle hozni – nyilván másfajta munkával, több edzéssel. Én mindenképpen az edzésben hiszek. Nyíregyházán heti nyolc-kilenc edzéssel dolgoztunk, ezt itt nyilván nehéz lenne megvalósítani, hiszen többen dolgoznak, tanulnak, de mindenképpen szeretném, hogy hetente legalább kétszer délelőtti edzések is legyenek. Nagyon sokat lehet ilyenkor fejlődni, hiszen olyan dolgokra tudok odafigyelni, amikre csapatedzéseken nem.

Nyilván tudtam, amikor idejöttem, hogy itt nem ugyanazt a rendszert találom, mint Nyíregyházán, sőt ott is évekbe telt felépíteni, nem kezdett el egyből működni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ugyanazok a feltételek adottak egyelőre, mint Nyíregyházán, de törekszünk majd arra, hogy e téren is fejlődjünk. Türelmesnek kell lenni, főleg nekem, de aki ismer, az tudja, hogy én pörgősebb ember vagyok, és én mindent egyből és gyorsan akarok csinálni. Én már most pörgök, hiába a nyugis város, aki eljön az edzésekre, az láthatja is. Azt mondják, hogy ezzel másokat is meg tudok fertőzni. De hát én olyan ember vagyok, aki tényleg pörög, és csupa szívvel, ugyanakkor tudatosan, szépen felépítve csinálja ezt. Nyilván lesznek holtpontok és akadályok, de többek között azt is megtanultam Ernőtől, hogy ha probléma van, nem sajnálni kell magunkat, hanem meg kell azt oldani. Mindent meg lehet oldani, csak beszélgetés és akarat kérdése az egész.

Természetesen kompromisszumokat is kell kötni, nekem is kellett nagyon sokat, hiszen egyelőre nem az a rendszer működik, amit célul tűztem ki, de nagyon bízom benne, hogy ebből valami nagyon jó fog kisülni. Szerencsére nagyon sok tapasztalatom van, tudom, milyen buktatók akadhatnak a rendszer felépítése során egészen a gyerekek korosztályaitól kezdve. Nagyon várom már, hogy elkezdjük, és nagyon várom, hogy lássam az embereken és a kollégákon annak a felismerésért, hogy tényleg valami új történik, és ők is elkezdjenek pörögni. És persze bízom benne, hogy akarják is majd ezt.

.

– Rövidebb és hosszabb távú célokról tudunk már beszélni?

– Rövidebb távon július utolsó két hetében a felnőttekkel is elkezdjük az edzéseket. Most az lesz a cél, hogy felmérjem őket, látnom kell, hogy ki mire képes. A távolabbi cél az, hogy a Bajnokság kezdetéig kialakítsunk egy olyan csapatot, amely jobb eredményeket tud elérni, mint eddig. Egy olyan pozíciót kell elérnünk a Zöld csoportban, hogy a rájátszásban ne azon izguljunk, kiesünk-e vagy sem. Hogy ez az első nyolc vagy kilenc lesz-e, az majd kiderül, de nagyon óvatosan nagyon piciket lehet majd előre lépni, én úgy gondolom. Semmiképpen sem szabad azt mondanunk, hogy akkor most már nyerjük meg a Zöld csoportot, mert nem lehet. Az a rendszer, amit én ki akarok alakítani, csak hosszútávon működik. Lehet, hogy jöhetne ide olyan edző, aki azt mondja, hogy ő máris feljuttatja a csapatot, de az is lehet, hogy két év múlva összeomlik az egész rendszer. Mi meg ezt nem akarjuk. Szeretnénk minél több fiatalt beépíteni a rendszerbe, az pedig nem egy-két nap, de nem is egy-két év. Ha mindezt meg tudjuk oldani, akkor nagyon sokat fog kamatozni számunkra a későbbiekben. Ha gyorsan, nagy léptekben akarunk haladni, akkor nem lesznek meg az alapok, és az a rendszer előbb-utóbb össze fog omlani.

Kerényi György