Egy kosaras életműve – beszélgetés Pogonyi Sándorral

A Magyar Sport Napja alkalmából 2019. május 13-án vehetett át miniszteri elismerő oklevelet a sportszakmai területen végzett kiemelkedő munkája elismeréseként Pogonyi Sándor, a tiszaújvárosi kosárlabdaélet meghatározó személyisége. Az őszinte öröm mellett alkalmat adott ez az esemény arra is, hogy – bár utólagosan – elmerüljünk egy hosszú beszélgetésben Sanyi bácsival pályájáról, a sportban és a mindennapi életben végzett több évtizedes tevékenységéről. Ha egy kissé terjedelmes is az alábbiakban olvasható interjú, ajánlom mindenki figyelmébe, hiszen azon túl, hogy egy példaértékű életmű ismerhető meg belőle, egy kicsit kordokumentum is Debrecenről, Miskolcról – és természetesen Tiszaújvárosról.

 

 

 

– Hogyan indult a pályafutásod, Sanyi bácsi?

 

~ A kezdetek ~

– A kosárlabda a Földes Gimnáziumban kezdődött számomra harmadikos koromban, de a sportszeretet régebbre nyúlik vissza. Az ugyancsak miskolci Vörösmarty Iskolában voltam általános iskolás. Ez egy kifejezetten sportszerető intézmény volt igazgatójának, Demeter Sándornak köszönhetően, aki egyúttal testnevelő tanár is volt. Az ő szervezésében kezdtünk el kézilabdázni. A felső tagozatban néhány osztálytársammal a nagyon kedves Katona Rózsi néni szárnyai alatt teniszezni kezdtünk, ami kitartott az általános iskola elvégzéséig. Az iskola utolsó két évében a nagyra becsült Demeter Sanyi bá’, valamint Kazinczy László tanár úr, edzőnk irányításával egy csapatra való iskolatársammal együtt kézilabdáztunk, és 8. osztályos korunkban városi bajnokságot nyertünk. A focicsapatunk is – ha nem is a kézihez hasonló eredménnyel – általában eredményesen szerepelt a város iskolai csapatai ellen. Ráadásul az atlétikában is – főleg a rövidtávú futószámok, a váltó terén – sikeres „társaság” tagja lehettem.

Már ekkor kialakult tehát a sporthoz fűződő kötődésem, ami labdajátékokkal: kézilabdával és – természetesen – a focival kezdődött. Édesapám Aradon született, és szüleivel Trianont követően áttelepült az anyaországba. A békési gimnáziumban érettségizett 1930-ban, ahol egy osztályba járt Hepp Ferenccel, a magyar sport és ezen belül a kosárlabda későbbi felejthetetlen, kiemelkedő alakjával. Ő a gimnáziumuk sportéletének szervezésében, irányításában is jelentős szerepet vállalt; edző híján az edzőjük is volt – sokszor még a tesiórákat is ő tartotta.

Édesapám atletizált – annak szinte minden ágában, és valószínű, hogy ő vezetett volna be a sport világába, de a háború, majd utána a három és fél éves hadifogság megakadályozta ebben. A sporttal így anyai nagybátyám ismertetett meg, aki nagy Loki-drukker volt, és a háború után az unokaöcsémmel együtt vitt focimeccsekre. Még arra is emlékszem, ahogy bombatölcsérek között mentünk a Vágóhíd utcai pályára. Nem véletlen, hogy az első „szerelem” a labdarúgás volt. Otthon gumilabdával próbáltuk utánozni a „nagyokat”, de aztán Édesapám szerencsésen hazatért a hadifogságból – éppen akkor, amikor 1948 őszén elkezdtem az általános iskolát –, és az elsős bizonyítványom jó eredménye egy igazi focit hozott számunkra. Ezzel megszűnt a gumilabdás korszakunk.

 

~ A gimnáziumi évek ~

Harmadikos voltam a Földes Gimnáziumban, amikor egy kiváló, akkor még fiatal testnevelő tanár, Osgyáni Zoltán tanár úr a korábbinál komolyabban kezdett el foglalkozni a kosárlabdával. Ő honosította meg iskolánkban ezt a sportot, sőt 1954-ben – amikor odakerült – ő szereltette fel az első kosárlabdapalánkokat. Mivel a sportiskolai rendszer is akkoriban indult be, kialakulhatott egyfajta kooperáció a Földes és a Miskolci Városi Sportiskola között. Diákokat toboroztak, és minthogy akkoriban már én is kezdtem növögetni, Tanár úr engem és egy korábbi, vörösmartys osztálytársamat is beszervezett. Szervezett formában így indulhatott meg kosárlabdás pályafutásom 1958-ban, hatvanegy évvel ezelőtt.

A Földesben persze már korábban is volt kosárlabdaélet, így jó társaságba kerülhettem. Az első becenevemet is Osgyáni tanár úrtól kaptam: Csontinak hívott, mivel akkor még nem volt rajtam húsfelesleg – hogy finoman fogalmazzak. A becenévadásban valószínűleg az is szerepet játszott, hogy centert játszva a „hegyes” könyökömet kihasználva – persze a sportszerűség határain belül – hamar szert tettem némi „tekintélyre”.

Az akkori szinten jó csapatot sikerült kialakítani. A Földesnek ebben az időben még kis tornaterme volt, nem úgy, mint most. De abban is tudtunk rendszeresen edzeni és meccselni, ott is lehetett kosárlabdázni. Persze még bőrlabdával játszottunk, ekkor még a gumilabdák sem jelentek meg. A szabályok is mások voltak.

A nagy ellenfél a Kilián, a mostani Diósgyőri Gimnázium volt a középiskolás bajnokságban. Ez kuparendszerben zajlott, és negyedikes korunkban bejutottunk az országos négyes döntőbe is. Pesten, a TF-en játszhattuk a döntőt, és bár némi szerencsével többet is elérhettünk volna, a bronzérmet így is sikerült megszereznünk. A Sopron elleni sajnos elveszítettünk a hosszabbításban. De jó csapatokkal kerültünk szembe – székesfehérváriakkal, szegediekkel – és jó játékosokkal, akik közül többen is játszottak később híres kluboknál. A kosár mellett egyébként kézilabdáztam is, mert Osgyáni tanár úr ebben a sportágakban is beszervezett az országos középiskolai bajnokságba.

 

~ Az egyetemen ~

Ennek a döntőnek is köszönhető, hogy érettségi után leigazolhattam a Miskolci Vasutas Sport Clubhoz. Külön élmény volt, hogy itt együtt játszhattam Osgyáni tanár úrral, aki szintén ennek a csapatnak volt a tagja. Nem sok ideig szerepeltem ott, mert felvettek a debreceni egyetemre, matematika-fizika szakra, és a pályafutásom ezek után Debrecenben folytatódott. De az iskolai szünetek idején rendszeresen Miskolcon edzettem – és végig edzettünk a szünetek alatt, mert nagyon szerettük. Ezek az edzések a vasutaspályán, az úgynevezett Kubikban, egy szabadtéri pályán zajlottak. De még amikor negyedikes voltam, a Földesben elkészült egy új, salakos pálya is, ami akkoriban nagyon nagy szó volt. Igazán emlékezetes volt számunkra, amikor az új szabadtéri salakpálya kialakításában és a palánkok összeszerelésében, felállításában, a pályavonalak megrajzolásában Osgyáni tanár úr irányításával részt vehettünk. A pálya felavatását a negyedikesek és a harmadikosok „válogatottjai” között megrendezett csata jelentette, ami örökre emlékezetessé vált.

A nyári kupákban is az MVSC keretével vettem részt, mint vendégjátékos. Ezen tornák közül a hódmezővásárhelyi Alföldi Kupa volt a legemlékezetesebb. Ezt rendszeresen meg is tartották.  Szerencsés voltam, hogy jókor tudtam bekapcsolódni az MVSC munkájába, ott maradhattam, és tagja lehettem egy jó csapatnak. Jó csapatban ugye mindig könnyebb játszani. Az MVSC-vel játszhattam egy nyári, osztályozó mérkőzést is Győrben, ami sajnos nem sikerült, de a csapat később feljutott az NB II.-be.

Egyetemista koromban a DEAC-nál folytattam a kosárlabdázást, amely csapat akkor a megyei bajnokságban szerepelt. Elég nagy sportélet volt akkoriban Debrecenben, több együttes is szerepelt egy-egy sportágban. A debreceni egyetem például még nem volt egységes, és minden egyes felsőoktatási intézménynek megvolt a saját csapata. A mi „ősi ellenségünk” az Agrár csapata volt, de a DVSC is a megyei bajnokságban szerepelt.

 

Én különben Debrecenbe némileg visszamentem, mert én ott születtem. Nyolcéves koromban, ’950-ben átköltöztünk Miskolcra, de a sport szeretetét még Debrecenben szívtam magamba. Ám a negyvenes és az ötvenes évek egyébként is nagy hatással voltak fiatalokra a magyar sport szempontjából, különösen a ’48-as olimpia után.

Amikor átköltöztünk Miskolcra, jó helyre kerültünk: az Erzsébet Kórház, illetve a Népkert mellett laktunk. Ez a környezet egy igazi gyerekparadicsom volt, itt napestig rúghattuk a labdát, télen pedig az akkor még meglévő teniszpályákon korcsolyázhattunk, a Vígadó mögött. Felső tagozatos koromban egyébként versenyszerűen teniszeztem is – nem volt tehát gond a sportszeretet, a láng ébren tartásával.

A DEAC tehát megyei csapat volt, de nemsokára Dr. Jancsó József tanszékvezető tanár úr irányításával bekerültünk az NB II.-be. Ott is szerencsés voltam, jó társaságban lehettem. Akkoriban a Kossuth Egyetemnek és az orvosi egyetemnek a közös sportköre volt a DEAC, így leendő tanárkollégákkal és orvostanoncokkal játszhattam együtt.

Egy jó, bitumenes pályán és – egy ma már kicsinek számító – csarnokban játszottunk, az egyetem területén, a Kossuth mögött. Az akkori viszonyok között ez a lehetőség sokat jelentett. Aztán kézilabdáztam is a DEAC-nál. Megtehettem, mert akkoriban nem edzett minden nap a nép, sőt még az atlétikába is belekóstoltam. Igaz, hogy ebben benne volt az is, hogy későbbi nejem kiváló atléta volt, így ez valahogy beletartozott az udvarlásba is. Ő az ifi válogatottságig vitte sprintben meg távolugrásban, sőt főiskolás bajnok is volt. Bizonyosan az ő hatása is szerepet játszott tehát abban, hogy elkezdtem atlétákkal is edzeni, majd e „pályafutásom” csúcsaként – tudom, ez ma már nem nagy eredmény – 400 méteren 53,5 mp-es idővel II. osztályú szintet értem el.

A DEAC ragyogó hely volt a sportolásra. Minden fontos létesítmény együtt volt, mindent könnyen el lehetett érni. Amikor mi odamentünk, akkor már volt ott egy nagyon jó salakos pálya. Ma már talán nem szívesen játszanának rajta a gyerekek, de abban az időben a kor színvonala fölötti létesítménynek számított. Időközben készült bitumenes pálya is. Nos itt játszottam hat évig.

A miskolci vasutasokkal sem szakadt meg a kapcsolatom, és mindenféleképpen szerettem volna visszakerülni oda. Osgyáni tanár úr, mint mentorom segített ekkor is, aki ebben az időben már nem volt aktív játékos. Amikor korábban együtt játszhattam vele, az örök élménynek számított. Együtt játszhattam azzal, aki korábban testnevelő tanárom volt. Akkoriban merevebbek voltak a viszonyok tanárok és diákok között, így még a tegeződés sem ment olyan könnyen az érettségi után.

 

~ Az út Tiszaújvárosba ~

De nem is sikerült közvetlenül Miskolcra visszakerülni.  Az egyetem után Abaújszántón tudtunk a nejemmel elhelyezkedni. Ő Golopon kapott tanítói állást, én pedig az abaújszántói mezőgazdasági technikumban tanítottam. Edzésekre pedig bejártam Miskolcra – vonattal éjfélre mindig otthon voltam. Így játszhattam még három évig a miskolci vasutasoknál, de aztán megszületett Sanyi, ezután pedig már sokkal inkább a családommal törődtem.

’69-ben tehát elbúcsúztam a miskolci vasutasoktól. Akkor a csapat az NB II.-ben játszott. Két év telt el kosárlabda nélkül, de ekkor az egyik volt játékostársam, Kersch Peti már itt dolgozott mérnökként Tiszaújvárosban. Az unokaöcsém szintén mérnökként végzett ebben az évben a Miskolci Egyetemen, és ő is idejött dolgozni. Ő is kosárlabdázott egyébként a MEAFC-ban. Ez a barátom és az unokaöcsém mondta, hogy a sport szempontjából jól alakulnak a dolgok Tiszaújvárosban. Éppen akkor avattak két bitumenes pályát, és a hatvanas évek végén ez nagy szó volt. Ráadásul itt volt a kettes iskola tornaterme is, ami szintén sokat jelentett a tiszaújvárosi kosárlabdának. Októbertől engedtek be minket, de már ez is sokat jelentett, hiszen márciusig teremben edzhettünk és játszhattunk.

1971-ben a szezon második felét már itt játszottam le a már néhány éve létező LMTK-nál – ez a bajnokság tavaszi szakaszát jelentette. Ezt azért érdemes kiemelni, mert többször is változott a bajnokság felépítése. Volt, amikor az őszi szezonnal kezdődött, és a tavaszival folytatódott, de volt, amikor tavasszal kezdődött és ősszel folytatódott. Olyan is előfordult, hogy csak egyetlen egy szezont játszottak le egy évben.

’71-től tehát már meccsekre eljártam a tiszaújvárosi csapat színeiben. Jávorszki Pistiék az előző évben nyerték meg a megyei bajnokságot, így az NB III.-ban szerepeltünk. A csapat legtöbb tagja érettségi körül állt ebben az időben, és csak néhány hozzám hasonló, idősebb játékos szerepelt benne. Ott volt közöttük tehát Jávorszki Pisti, Jávorszki Jani, vagy például Kersch Peti, Bánsági Tomi, Kékesi Dani, Monori Lali és Bráz Gyuri.

 

~ A kosaras évek Tiszaújvárosban ~

Ekkor már ugye NB III.-as volt a csapat, és egy jó bajnokságban szerepelt. Ez, a megyei és az NB II. között elhelyezkedő liga öt megyére terjedt ki: Borsodra, Hevesre, Szabolcsra, Hajdúra és Szolnokra. Tizenkét csapat szerepelt benne. Az NB II. viszont ebben az időben csak kétcsoportos volt. Karádi Norbert tanár úr irányításával sikerült megnyernünk az NB III.-as bajnokságot, de közben sajnos elszaladtak az évek. Velem együtt három játékos is betöltötte már a harmincadik évét. Még így is eltölthettünk két szezont az NB II.-ben Puskás Árpád vezetésével, utána még 1976-ig az NB III.-ban játszottunk – amikor megszűnt ez a bajnokság.

Időközben jöttek fel a fiatalok, a csapat többször is eljutott osztályozókig, hiszen jó edzőink voltak – de ők hosszútávon nem tudták vállalni a csapat vezetését. Ezért történhetett, hogy egy ideig játékosedzőként is működtem. Ez a hetvenes évek második felétől ’82-ig tartott.

Az előbb említett osztályozók közül egyébként az egyik sikeres volt, így egyszer még feljutottunk az NB II.-be. Ez volt az úgynevezett első „Arany-korszak” a tiszaújvárosi kosárlabda életében, ugyanis Arany Gusztáv volt a szakosztályvezetőnk. Ő a TVK vezérigazgatójának, Huszár Andornak volt a titkára, de maga is kosarazott egy időben. Gerincproblémák miatt abba kellett hagynia a sportot, így én már nem játszottam vele együtt, viszont szakosztályvezetőként még sokáig kapcsolatban maradt a kosárlabdával.

Én magam negyvenéves koromban akasztottam szögre végleg a kosárlabdacipőt – helyet adva a fiataloknak. Pályafutásom alatt sok minden történt, ezekről jórészt már beszéltem. De sokat változtak például a játékszabályok is. Korábban nem volt például hárompontos dobás, és ez az újítás jelentősen megváltoztatta a játékot. Egy darabig visszajátszás sem volt, nem volt támadóidő, ezeket is később vezették be.

 

~ Edzőként és sportvezetőként Tiszaújvárosban ~

Természetesen a későbbiekben is folyamatosan nyomon követtem a tiszaújvárosi kosárlabda életét. 1985-ben aztán megkeresett Fülöp Dezső, aki a 2-es iskolában tanított biológiát és testnevelést. Ő nem kosarazott soha versenyszerűen, de ekkor összeszedett egy nagyon jó lánycsapatot. Ebben a gárdában volt benne például Kocsis Kati vagy Fodor Ildi. Fülöp Dezső megkért engem, hogy segítsek a csapat körüli munkákban. Beszálltam mellé, és az eggyel fiatalabb korosztályt – mert két csapat is volt – rám bízta. Ezek a lányok ekkor voltak másodikosok a gimnáziumban. Dezső megnyerte velük a diákolimpiát Nyíregyházán, majd még ebben az évben – az Olefin SC „keretében” – felkerült az NB II. Keleti csoportjába ez a kiváló játékosokból álló, középiskolás csapat. Dezső sajnos egy év múlva elment Gödöllőre, így a lányok harmadikos koruk végére itt maradtak magukra. Hok Csaba vállalta el az edzőséget, így az NB II.-ben már vele játszottak. Én edzettem az utánpótláskorú lányokat, és velük maradtam még tíz éven keresztül. Egyszer a megyei diákolimpiát is megnyertük, amely igaz, hogy „csak” megyei volt, de a miskolci iskolák mellett ez sohasem volt könnyű dolog – pláne női vonalon.

A tíz év alatt sajnos csökkent a testnevelő tanárok, az edzők lelkesedése, így ’94-re megszűnt a szövetségi megyei bajnokság. Még ebben az évben volt három résztvevő csapat – többek között a miénk is –; az akkor még meglévő „Hangárban” edzettünk, illetve télen heti egy alkalommal a 2-es iskolában. De ezek után a hölgykosárlabda leginkább csak hobbiszinten működött barátságos meccsekkel. Azért még megtartottuk az edzéseket.

Viszont ebben az időben kezdték el bontogatni szárnyaikat a fiúk. A TSC-nek – illetve ekkoriban még Olefin SC-nek, később TVK Olefin SC-nek hívták – természetesen megvolt a fiúcsapata. Poór Feriék csinálták ’93-tól, illetve emellett az Old Boys csapata működött még, amit Jávorszki Pistiék szerveztek össze. Az Old Boys a megyei bajnokságban versenyzett.

’95-ben egy streetballon találkoztunk össze Bráz Gyurival, akivel korábban játékosként is együtt játszhattam – de például Jávorszkiékkal és Kovács Tiborral is. Gyuri itt kezdte el a kosárlabdázást, de elkerült aztán Nyíregyházára, úgyhogy ellenfelünk is volt. Osztályozón is játszottam vele szemben, az ő csapata aztán be is került az NB I.-be. Itt, Tiszaújvárosban nem sokat játszhattunk együtt, csupán egy évet, mert ő akkor érettségizett, és ment főiskolára. ’95-ben már az ő fia is, az enyém is feltörekvő korosztály tagja volt, ekkoriban már Brunyánszky Pisti is bontogatta szárnyait. Ő ugyan Kazincbarcikára járt iskolába, a MEAFC-ban is játszott, de hazatért. Arról beszéltünk tehát Bráz Gyurival, hogy érdemes lenne komolyabbra fordítani a férfikosárlabdát itt, Tiszaújvárosban.

Bekapcsolódtam a fiúk megyei bajnokságába, segítettem nekik. Vegyes volt ez a csapat olyan szempontból, hogy a tizennyolc évesektől a negyvenesekig egyaránt játszottak benne, elég széles volt tehát a skála. A megyei bajnokság jó színvonalú volt, hiszen két csoportban nagyon sok csapat vett részt benne, és ebben a mezőnyben sikerült a második helyen végeznünk. Az első egy utánpótláscsapat volt, Jávorszki Gabi csapata, amely egy rendkívül energikus gárda volt – rettenetesen rohantak, nem tudtunk velük mit kezdeni. Ezzel a második helyezéssel is bekerülhettünk az NB II.-be.

Ebben a helyzetben ültünk le egy komolyabb tárgyalásra. Az NB II.-be feljutó Old Boysból és a szintén az élmezőny közelében végzett TSC-ből kialakítottunk egyetlen csapatot. Ezzel az egyesített gárdával vállaltuk az NB II.-es szereplést. Nagy szerencsénkre akkor került ide Szendrey Tibor tanár úr a Soproni Postás NB I. A csoportos női csapatától. Egy éven keresztül segítettem neki az NB II.-es csapat mellett és egy évet még az NB I. B-ben is.  ’97-ben tehát megalakult a Phoenix Kosárlabda Klub.

Mások voltak akkoriban a lehetőségek. A rendszerváltás után voltunk, más volt a sporttámogatás rendszere. Először megépült a gimi tornacsarnoka. Már a megyei bajnokságban való részvétel idején is heti egyszer ott edzettünk, az NB II.-ben pedig már ott játszottuk a meccseinket is – sőt egy évig még az NB I. B-ben is. Időközben pedig megépült a Sportcentrum játékcsarnoka.

Nekem persze vágyam az, hogy újra felépítsük a női vonalat is, de ez nyilván komoly anyagi kérdés lenne. Lehet, hogy ehhez kicsi a város, és a gyerekek egyébként is fogynak. De legalább középiskolás szinten folyik azért még a lányok kosárlabdás élete, meg persze Benőcs Tibiéknek, Szendrey Tibinek, Szendrey Zsombinak köszönhetően jelenleg is működik korosztályos, illetve megyei vonalon a női kosarazás a DVTK mellett. Legutóbb eljutottak az országos jamboree-ig is.

 

– Mennyivel volt másabb külső környezetben edzeni és meccseket játszani?

– Megvolt a maga varázsa. Nekünk ez természetes volt, hiszen abba születtünk bele. A kézilabda, a kosár, a foci mind külső pályán folyt – ugye a foci ma sem teremsport elsősorban. A mi két, külső pályánk is sok élményt hozott. Ott edzettünk, ott játszottuk le az augusztus 20-ai kupákat, világítás is volt, ősszel sepertük a leveleket… Külön doppingolt az is, ha a másik pályán a lányok edzettek – ilyenkor magasabbra ugrott az ember… Nyilván nem vonzott ennyi nézőt. Általában csak körbeállták a pályát. Debrecenben például ebéd előtt voltak a meccsek, így szép számú közönségünk gyűlhetett össze. Persze ki voltunk szolgáltatva az időjárásnak.

 

– A szabályok változása inkább rontott vagy inkább javított a játékon?

– A hárompontos dobás bizonyos szempontból elrontja a játékosokat, főleg a fiatalokat. Gyakran elszórják a labdákat. Ez főleg a szabály meghozatala utáni időkben volt jellemző, de még ma sem ritka. Kétségkívül van jó oldala is, hiszen izgalmasabban alakulhat a mérkőzés. Úgy lehetne megfogalmazni, hogy nem rosszabb vagy jobb lett a játék, hanem másabb. Sajnálom a feldobás kivezetését is. Ez egy nagyon jól alkalmazható taktikai elem volt. Azt jelentette, hogy nemcsak a mérkőzés elején, hanem tartott labdánál is ítélhetett a játékvezető feldobást. Ennek a megszüntetésével is gyorsítani akarták állítólag a játékot, de szerintem színesebb, változatosabb volt egy-egy mérkőzés korábban. Sokkal inkább meg kellett küzdeni a labdákért.

A támadási idő és a visszajátszás szabályának bevezetése ugyancsak felgyorsította a játékot, de nekem a huszonnégy másodperc kicsit rövidnek tűnik, kapkodásra hajlamosít. Meg hát borzasztó, hogy milyen technikai apparátus kell már egy-egy mérkőzés levezényléséhez.

Annak idején kezeltetni sem kellett a labdát bedobás előtt. Hányszor előfordult, hogy úgy dobtuk be, hogy nem is mi következtünk volna, aztán vagy visszafújták, vagy nem. A pálya is nagyobb lett, mindenekelőtt a kezdőkör miatt kellett szélesíteni rajta.

A felszerelés is sokat változott, korábban mégsem volt ennyi sérülés. Annak ellenére sem, hogy akkor még bitumenen játszottunk. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy annak idején a gyerekek hatéves koruktól kezdve kint rúgták, a mezőn a labdát, és a rendszeres mozgás miatt egészen másképpen erősödött a bokájuk, a térdük. Nem is volt annyi edzésünk, mint manapság, de talán nem is kellett. Talán ma sem kellene ennyit edzeni, hiszen a terhelés és a pihenés között meg kell találni az egyensúlyt. Fáradt játékossal úgysem lehet mit kezdeni, és könnyebben meg is sérül. Nem volt ennyi erősítés, maximum a társat vettük a nyakunkba, vele guggoltunk. Ráadásul a sok edzést a tanulással is nehezebb lehet összeegyeztetni.

 

– Sanyi bácsi, tudsz-e mesélni emlékezetes meccsekről?

– Például Bujtor Pista ellen kétszer is játszottam. Nagyon szimpatikus srác volt. Amikor először játszottunk, ő még egyetemista volt, a Közgázra járt, de már akkor is bontogatta színészi szárnyait. Még dicséretet is kaptam tőle az egyik meccs után, azt mondta nekem, hogy „jól hajtottál, öreg”. Ő egyébként ifi válogatott volt, elvitte volna a válogatottságig is, de ugyanúgy kosárlabdázó volt a testvére, Frenreisz Karcsi is. Ő is ifi válogatott volt.

De emlékezetesek voltak az ide kerülésem utáni idők is, amikor Puskás Árpi volt az edzőm – őt is sokan ismerték a városban. Ezekben az NB II.-es időkben is játszottam egyszer Bujtor Pista ellen. Ő már akkor végzett egyetemista volt, de még visszajárt kosarazni az egyetemre. Ez ’73-ban volt. És persze nagy élményt jelentett minden egyes feljutás is, vagy az, amikor bent maradhattunk egy-egy osztályban. Bár az az igazság, hogy az sem volt akkora nagy tragédia annak idején, ha nem jutottunk fel, vagy esetleg kiestünk egy-egy bajnokságból. Nem vettük ezt annak idején olyan véresen komolyan, mint manapság szokás. Az is igaz persze, hogy nem volt benne ennyi pénz, nem múltak rajta egzisztenciák.

A legnagyobb élményt maga a csapatjáték jelentette. Egyetértek Hemingway mondásával, miszerint „A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít”. Nekem valóban nagyon sokat adott a kosárlabda, még a tanulmányaimban is sokat segített. Sokkal jobb tanuló lettem általa, segített az időbeosztásban.

Itt, Tiszaújvárosban nagy élményt jelentett az is, amikor edzőként az első mérkőzésemet levezényeltem. Szintén nagyon örültem annak, hogy ott lehettem a Klub, tehát a Phoenix megalakulásánál is, bekerülhettem az első elnökségbe. Sajnos már nincs itt közöttünk mindenki, akikkel annak idején mindezeket átélhettem. Edzőtársak, játékostársak közül is távoztak már el.

Eszembe jut a diákolimpia megnyerése is Katiékkal. Ez egy hatcsapatos döntő volt, és csodás élményt jelentett. Azt hiszem, szerencsém volt, jókor voltam jó helyen.

Nem emlékszem túl sok mérkőzésre. Megmaradtak persze emlékek, főleg a hazai Augusztus 20 kupákról és az Alföldi Kupáról, amikor Békésen, Szeghalmon játszottunk vagy Mezőberényben, Vásárhelyen, Szegeden, Fűzfőn. Ezek különösen jó tornák voltak. Sajnos ezek a kupák is elmaradtak az idők során. Mi is szerveztünk kupát, például az első évben, amikor megalakult a Phoenix. Itt volt a Szolnok is, még Ivković is játszott. Az is nagy élmény volt. Aradról is jött egy válogatottakkal teletűzdelt csapat.

A debreceni emlékek is nagyon szépek. Egyetemre is azért szerettem volna odamenni, mert kötődéseim voltak a városhoz. Édesapám is matematika-fizika szakos tanár volt, ő később könyvelőként dolgozott a miskolci erdészetnél. Mehettem volna ezért Sopronba is, erdészeti szakra. Azt hiszem, be tudtam volna kerülni az erdészetire, mert a matematika és a fizika mellett a biológia és a kémia iránt is érdeklődtem. Bár a középiskolában a kémiatanár úr nem nagyon tudta megszerettetni velem a tantárgyat, azt hiszem, azzal is elboldogultam volna. Jól meg kellett gondolni a döntést, hiszen akkor még csak egy helyre lehetett beadni a jelentkezést.

Annak idején ott, Sopronban is összejött egy nagyon jó csapat, amely rövidesen már az NB I.-ben szerepelt. 1961-től ott játszott a később legendássá váló, sokszoros válogatott Orbay-Tvordy páros is. Ők és még többen abból az együttesből sokáig az NB I.-ben szerepeltek utána. Ha Sopronba megyek egyetemre, velük játszhattam volna egy csapatban. Mindenesetre még elsős koromban, a DEAC színeiben játszhattam ellenük egy osztályozót.

Én magam az NB I. közelébe nem jutottam el, de szerencsére voltak olyan játékostársaim, akik elértek erre a szintre. Akkoriban az NB II. jelentette a magyar bajnokság második vonalát, nem volt még NB I. B osztály.

 

– Az lett volna az egyik célod, hogy bekerülj az NB I.-be?

– Nem volt ilyen célom, számomra a társaság volt a lényeg, a döntő. Egy NB I.-es csapatban lehet, hogy csak a labdát vittem volna – már csak azért is, mert abban az időben még nem dúskáltak a csapatok a labdákban. Idegenbeli mérkőzésre például vinni kellett saját labdát a bemelegítéshez, csak ott kaphattuk meg a meccslabdát. Összesen tehát két labdával végezhettük a bemelegítést. Ezek még eleinte bőrlabdák voltak, aztán később kaptunk olyan kínai gumilabdákat, amik összevissza pattogtak. Ezekből már sok volt, de könnyen deformálódtak.

 

– A TVK-tól jöttél nyugdíjba, Sanyi bácsi. A TVK-s idők előtt hol tanítottál?

– Az egyetem ötödik évében kijártam Püspökladányba tanítani. Akkor még egyébként aktívan játszottam. Aztán öt évig tanítottam Abaújszántón. Amikor idekerültem, Tiszaújvárosba, nem volt a gimnáziumban álláshely, de nem is nagyon számított, hiszen akkor indult be a TVK-n a számítástechnika. Ezek voltak a magyar számítástechnika kezdetei. A TVK-n ’71-ben alakult meg egy csoport, és én akkor nyergeltem át az informatikára, hogy aztán a szervezői, programozói, biztonsági oldalait egyaránt megismerjem. Szinte minden területen megfordultam az informatikán belül, kivéve a műszaki és a hálózatüzemeltetési tevékenységeket. Így nem jöttem már vissza tanítani.

Amikor „közös megegyezéssel”, hatvanéves korom előtt, elküldtek a TVK-tól, még lett volna lehetőségem visszamenni tanítani, sőt matematika-fizika szakos diplomával még ma is mehetnék, de nem úgy alakult az oktatásügy, hogy számomra vonzó legyen. Pont az én pályakezdésem idején, ’68-ban szüntették meg például a technikumokat. A jól működő technikumi rendszer helyett bevezették a szakközépiskolákat. A technikumok az adott szakminisztériumokhoz tartoztak, az abaújszántói például a mezőgazdaságihoz. A szakközépiskolákban aztán ugyanazt kellett tanítani, mint a gimnáziumokban. Most majdnem ugyanott tartunk, mint akkor, keressük a szakközépiskolai és a technikumi oktatás lehetőségeit.

 

– Vágytál vissza az oktatásba az évtizedek alatt?

– Úgy, hogy edzőként és játékosként folyamatosan fiatalok között voltam és vagyok, sőt a munkahelyen is főleg fiatalokkal dolgoztam együtt, nem nagyon. A gimnázium első tanári kara is olyan volt, hogy alapvetően fiatalokból tevődött össze, többeket ismertem még az egyetemről. Egy-két idősebb kolléga volt közöttük, és ebből egy masszív mag alakult ki az évek során. Szóval hazardíroztam egy kicsit, amikor nem mentem vissza az oktatásba, de érdekelt is az informatika.

Néha egy kicsit talán sajnálom, hogy otthagytam, hiszen jó érzés visszamenni az iskolai környezetbe érettségitalálkozók alkalmával is, de a diákok is mások voltak. Matematika- és fizikaórán nem nagyon kellett fegyelmezni. Akiket én tanítottam, azoknak a nagy része egyszerű gyerek volt, földművesek, bányászok, munkásemberek gyermekei, de nagyon tisztelettudók voltak. Püspökladányban is hasonlókat tapasztaltam. Még iskolai szinten is nagyon elvétve fordult elő olyan, amivel ma nap mint nap meg kell küzdeni. A szülők is megváltoztak, ezt a sportban is lehet látni.

Maga a pedagógusmúlt mindenesetre biztosan segített abban, hogy például a játékosokkal is jobban megérttettem magam. Sokat segít a pedagógia, persze nem feltétlenül az, amit tanítottak nekünk, hanem inkább az, amit a saját bőrén tapasztalt meg az ember.

 

– Az utazást hogyan oldották meg a csapatok annak idején, amikor távolra kellett elmenni?

– Az MVSC-vel például, mivel vasutas csapat volt, vasúton utaztunk hálókocsival. Ez külön élmény volt. Még egy érdekes dolog: abban az időben még avatták a játékosokat. Alakult egy úgynevezett vésztörvényszék két-három játékosból, és a fiatalt, aki általában érettségi után került be a csapatba, felavatták. Minket például akkor avattak fel, amikor az MVSC-vel Győrben voltunk egy osztályozón az NB II.-be való bejutásért. Annak megfelelően, hogy az ember miként viselkedett a felnőtt, idősebb játékosokkal szemben, mennyire volt tisztelettudó, kapott valamilyen fenyítést. Volt, aki nagyon nagyot kapott a fenekére. Időnként túlzásba vitték, így nem tartott ez a szokás sokáig; mi már nem csináltuk. Amikor bekerültem a DEAC-ba, már ott sem volt ilyen. Én szerencsére nem sokat kaptam, ami lehet, hogy véletlen volt, vagy jól titkoltam a rossz tulajdonságaim.

 

– Mik legyenek a beszélgetés utolsó gondolatai?

– Igyekszem kihasználni a Facebook lehetőségeit, a „Kosaras Barátaim” csoportban már több mint hatszázan vagyunk, és próbálom összefogni régi kosaras ismerőseimet. A sportot mindenkinek csak ajánlani tudom még a mai körülmények között is.

Kerényi György